A Szoba

írta

Jaan Seunnasepp

fordította

Takaró Rita es Kósi István

“Jenni Plochka?” olvasta a kártyáról a torzonborz, rózsaszín fürdőköpenyt viselő nő, bagón és pián edzett, reszelős hangján.

Cigarettájának füstén keresztül kék színben villódzott a “Kiadó” felirat. “Errefelé nem túl sok BMW-t látni.” Morogta gyanakvóan.

“Csak ledőlnék egy kicsit. Van szobájuk?”

“Van. De épp festünk, meg villanyt szerelünk, úgyhogy csak egy régi szobánk van a hátsó részen.”

Jenni fáradtnak érezte magát – frusztráltnak, sérültnek, zavarodottnak. Miért vagyok ilyen rosszul? Még csak nem is kedveltem őt! gondolta, miközben a dohos, egy szál hintázó villanykörtével megvilágított szobába lépett. Elfintorodott a szagra. “Picsába”, ismételgette mormogva, majd felkapott egy poharat a mosdóról, Prada táskájából előhúzott egy palack Johnny Walker Black-et és félig töltötte a poharat.

A sarokban egy kör alakú asztal, mellette szék állt, a falon egy tükör lógott. Jenni negédes mosollyal nézte magát. Karcsú és csinos. Mosolygott, miközben szolíd, szőke haját igazgatta, aztán egyik kezét melle alá téve felsóhajtott. Lehetne nagyobb is! Letette a whiskey-t.

Elkámpicsorodott. “Eh! Kellene egy kis jég!”

Jenni megfogta a jegesvödröt és a recepció felé indult. Ahogy az ajtóhoz közelített, magától kattant a zár. Kinyitotta, de a kilincs nem akart elfordulni. Csavarta a kilicset. Rázta az ajtót. Semmi. Csapdába került. “A francba,” ismételgette, “Baszódjon meg! Kinek kell a kibaszott jég!” nyugtázta végül.

Egy ideig sóvárogva nézett kifelé az ablakon, kezében a pohárral és a palackkal. Majd sóhajtott és negyedik italát letette az asztalra.

Valami felnyögött.

Jenni megfordult és dermedten látta, amint egy aszott kéz nyúlik ki az ágy alól. Ekkor elpukkant a villanykörte. Csak az utcai lámpa derengése szűrődött át az ablakon. Eszét vesztve az ajtóhoz rohant. A kilincs még mindig nem fordult el! A zár ismét magától bezáródott! Jenni sarkon fordult, hátát az ajtónak vetve.

Az ágy alól egy törékeny karú, pókhasú, sötét figura mászott ki. Jenni felé siklott, aki ajkain néma sikollyal a padlóra csúszott. A rémség kivicsorította hosszú, tűszerű fogait. Rekedten vihogott.

“Reménytelen, nyomorult és csúf vagy! Dagadt és haszontalan leszel, mindenki utálni fog!”

Jenni megfélemlítve nyüszített.

A démon gonoszan vicsorgott. Majd hirtelen elfordult.

“A francba!” kiáltott fel sértődötten. “Francba, francba, francba!” Tottyant a székbe. “Olyan szánalmas vagyok!” Az asztalra pillantott, majd felkapta Jenni italát és mohón belekortyolt.

“Hé, az az én piám!” szólalt meg Jenni félelméből felocsúdva.

Az alak kinyújtotta felé a palackot. Jenni megragadott egy másik poharat.

“Olyan szánalmas vagyok!” siránkozott a démon.

“Hát, engem sikerült megijesztened!”

“TE! Te még szánalmasabb vagy! Folyton azon nyavalogsz, hogy ‘csúnya vagyok, senkinek sem kellek, én szegény, szerencsétlen!…’ LÓSZART! Hát az anyád egy nárcisztikus picsa. Tedd túl magadat rajta! Ő legalább szeret, ha csak a saját módján is.

“Látnod kellene pár igazi démont! Vegyük például azt a mexikói lányt, aki a tányérokat szedte a kollégiumodban! Az otthoni nehézfiúktól meg tudott szabadulni, de a bátyjától nem! Az ő démonait látnád! Na, azoknak aztán ki kell tenniük magukért!”

“És én, nekem meg mi jutott? TE!”

Jenni helyeslően bólintott. “Ehh, sajnálom. Talán tényleg el lettem kényeztetve kissé.”

Üres tekintettel bámulta a lányt.

“Annyira szánalmas vagyok, hogy a többi démon csak röhög rajtam!”

Jenni együttérzően grimaszolt, majd a palack után nyúlt és töltött egy újabb italt mindkettőjüknek.